Legeredményesebb sportolónőnk az olimpiákon – talán sokan rávágnák erre a definícióra, hogy Egerszegi Krisztináról van szó. Ám volt valaki, aki ugyan szintén öt aranyat szerzett, de az össztermés tekintetében nála még Egérénél is többet nyom az érmek súlya. Keleti Ágnes tornásznőről van szó, aki üldözöttből lett világklasszis, összesen tíz olimpiai érmet nyert, ebből öt arany, s az ötből négy 1956-ban, Melbourne-ben sikeredett. Utóbbi bravúr páratlan a magyar sportolók között, miként az is az volt, ahogyan a kéziszercsapat döntőjekor megmagyarázták a szivárvány színű szalag értelmét.

Egyébként még ennél is feljebb érhetett volna. Ám első olimpiáján, 1948-ban, Londonban a verseny előtti utolsó edzésen súlyos bokasérülést szenvedett, s nem indulhatott. Négy évvel később, Helsinkiben már négy érmet szerzett, az egyetlen aranyat úgy, hogy produkciója bemutatása alatt nem hallotta a zenét. Aztán 1956-ban gyűjtött még hatot: olimpiai bajnok lett felemáskorláton, gerendán, talajon és a kéziszercsapattal, ezüstérmes egyéni összetettben és csapatban.

Ám mindez könnyen meghiúsulhatott volna, két okból is.

Kérdezhette volna ezt akár Csollány Szilveszter is a Sydney-ben, mielőtt bemutatta aranyat érő tornászgyakorlatát, ám ez a sztori nem róla, s nem is Zsákos Frodóról szól. Hanem egy 2004-ben és 2008-ban is győztes, s Londonra is eséllyel készülő strandröplabdázónőről, Kerri Walshról, aki Pekingben fémkeresőt is bevetett az arany érdekében – de nem az érem miatt.

Az amerikai Kerri Walsh-Misty May párost a valaha volt legjobb strandröpi-csapatnak mondják, habár gimnazista és egyetemista korukban még egymás ellen játszottak. 2000-ben, Sydneyben még a sportág fedett változatában küzdöttek – Walsh-nak itt akadt egy pozitív doppingtesztje, ám azt rögtön követte egy negatív is, így tisztázták –, aztán Athénban és Pekingben már bikiniben verték végig a mezőnyt, úgy, hogy még szettet sem veszítettek.

Papp Lacit Puskás után a második leghíresebb magyarként emlegetik, nem csoda, hiszen az egyik legnépszerűbb sportágban, az ökölvívásban szerzett egyhuzamban három olimpiai aranyat. Eredményein túl szerény, közvetlen stílusáról és frappáns mondásairól, mókás szövegeiről volt híres. Bajnoki címeinek felidézése mellett ezek közül is szemezgettem.

„Édes fiam, ha pofon kell, csak szólj, adok én neked minden este lefekvés előtt!” No ezt még nem ő, hanem édesanyja mondta neki, mikor azzal állt elő, hogy innentől a fociedzések helyett a ringet látogatná. „Lerongyolódott az etetőm, mint a parasztgatya. A levest csak szalmaszállal tudtam enni, mert a kanalat nem tudtam bevenni az etetőmbe.” Ez már ő, az első edzés tapasztalatairól Kő András írásában. Kis túlzással nemzetközi karrierje előbb indult be, minthogy itthon meccselt volna, hiszen első mérkőzését 1945 szeptemberében Bécsben játszotta, amikor nyitó menetben kiütötte osztrák ellenfelét. Október 6-án jött a hazai bemutatkozás, bár nem volt tervezett. A nézőtérről hívták fel, mert egy hatszoros bajnoknak nem volt ellenfele – Papp a második menetben kiütötte.

Azt mindenki tudja, hogy a fáklya az ötkarikás esemény (egyik) szimbóluma, a játékok előtt a békét hirdetve szaladgálnak vele, s a megnyitón annak segítségével lobban fel az olimpiai láng. Ám az Olümpiában ma útjára indított láng korábbi égéseit nem egy meghökkentő és mulatságos történet kísérte. Ezekből szemezgettem.

Az olimpiai láng már az ókori játékok ideje alatt égett, de az „újratervezéskor” nem élesztették fel a hagyományt. 1928-ban és 1932-ben már lobogott, de fáklyás váltófutás csak 1936 óta van. (1931-ben egy konferencián vetette fel Coubertin báró közeli munkatársa, Carl Diem, aki a rendezési jogot abban az évben elnyerő Berlin szervezőbizottságának főtitkára is volt.) Hónapokkal a játékok előtt Olümpiában, Héra istennő temploma és oltára közötti területen a Nap sugarait egy pontba fókuszálva egy fém parabolatükör segítségével gyújtják meg a fáklyát, ami a megnyitó ünnepségkor ér be az olimpiai stadionba. Az útvonal mindig más volt, utazott már a láng repülővel, hajóval és víz alatt is, de 1976-ban elektronikus jellel, műholdon keresztül suhant Athénból Ottawába, majd futottak vele Montrealig. 1964-ben, Japánban négy fáklya is körözött, a 2004-es játékok előtt először járta be az öt karika által fémjelzett öt földrészt, és látogatást tett az addigi nyári játékoknak otthont adó városokban. Idén a ma meggyújtott láng – a ceremóniát itt lehet(ett) élőben követni – kisebb görög körút után egyből Nagy-Britanniába repül, ott viszont nyolcezer mérföldes utat tesz meg úgy, hogy ezáltal a szigetország lakóinak 95 százaléka számára 10 mérfölden belül elérhető lesz a látvány. No de elég a száraz tényekből, lássuk a sztorikat!

Ma gyújtják meg - Denise Lewis, (Sydney aranyérmese hétpróbában) a fáklyával

A Valentin napi, a nőnapi, és a bolondok napi poszt után anyák napja is tartogat olimpiai érdekességeket. Elsősorban a Wilma Rudolph-ot, a „Fekete Gazellát”, aki három aranyérmével a római olimpia sztárja lett.

Pedig közel sem indult ilyen fényesen az élete. Koraszülött volt, két kilósan jött világra, s amellett hogy a szamárköhögés, a skarlát, a bárányhimlő és a kanyaró is megtalálta, négyéves korában gyermekbénulás következtében bal lába megbénult, merevítőt kellett hordania, ám a kitartó kórházi kezelések hatására 9 évesen talpra tudott állni. „Az orvosok azt mondták, sohasem fogok tudni járni, édesanyám azt, hogy igen. Neki hittem jobban” – mondta később.

A huszadik század legjobb úszónőjének választott Dawn Fraser annyi mindent átélt, ami két embernek is sok lenne, főleg ha három szerettének halálára gondolunk, amelyek közül egynek okát sokáig eltitkolták előle. Aranyterméséből azonban nincs mit rejtegetni: 1956-ban, 1960-ban és 1964-ben is ő nyert száz gyorson – rajta kívül csak egyvalakinek sikerült ilyen mesterhármas: Egerszegi Krisztinának.

Mindenki a focival kezdi, szoktuk mondani. De nem a hölgyekről. Pedig a későbbi úszó olimpiai bajnoknővel is így történt, igaz, félig fiút faragtak belőle ehhez testvérei (három bátyja és négy nővére volt). „Bátyáim elmentek focizni, engem is magukkal vittek, s mivel eggyel kevesebben voltak, nekem is be kellett állnom. Nagyon hosszú hajam volt, de a fiúk az elsősegély dobozból szereztek egy ollót, levágták gyorsan, hogy ne lánynak nézzek ki, rám adtak egy focicipőt és egy melegítőnadrágot, s már kezdődhetett is a meccs.”

Négy olimpiai aranyérmet szerezni önmagában sem kis teljesítmény, de ezt egy olimpián belül összehozni különösen dicséretes. Nincs is sok sportág, amiben ez megtörténhet, az úszás mellett atlétika az egyik legesélyesebb terep erre. Amikor 1936-ban Jesse Owens véghezvitte kvartettjét, Fanny Blankers-Koen 18 évesen autogramot kért tőle, aztán 12 évvel később neki is sikerült ugyanez.

1936, Berlin. A hitleri olimpiának csúfolt viadalnak Jesse Owens olyan szintű főszereplője volt, mint a Forrest Gumpnak Tom Hanks. És nem csak azért, mert megnyerte a 100, a 200, 4x100 méteres síkfutást és a távolugrást is, hanem mert fekete bőrű versenyzőként tette mindezt, amivel a fajüldöző Németországban az egyenrangúság hősévé vált. A házigazdák hiába fűztek nagy reményeket saját atlétáik szerepléséhez, Owens tulajdonképpen simán nyert az egyéni számokban, egyedül a távolugrás selejtezőjében volt egy kis megingása: első két próbálkozását elrontotta, így egy esélye maradt, hogy a 7,15 méteres szintet megugorja. Német vetélytársa s az árja ideál megtestesítője, Luz Long ekkor odalépett hozzá, s megmutatta, szerinte mennyivel hátrábbról kellene nekifutnia ahhoz, hogy ne lépjen be. Owens megfogadta a tanácsot, bemasírozott a döntőbe, ahol aztán utolsó próbálkozásakor 8,06-ot ugrott, míg Long ugyanebben a körben rontott, így csak második lett. De ő volt az első, aki gratulált az amerikainak, s együtt futottak tiszteletkört a stadionban. Erről Owens később azt mondta: „Nagyon bátornak kellett lennie ahhoz, hogy Hitler előtt velem mutatkozzon, és ha beolvasztanánk az összes érmet és kupát, amit valaha nyertem, az sem lenne elég annak a 24 karátos barátságnak a bevonására, amit akkor Luz Long iránt éreztem.”

Kedélyes csevej a német vetélytárssal

A blog eddigi tematikájából kicsit kilépve az olimpiával kapcsolatosan a lehető legaktuálisabb témát húzom elő: 100 nap van hátra a londoni megnyitói, vajon hány érem kerül a magyarok nyakába a 16 nappal későbbi zárásig? Ám nem szimplán az esélyek latolgatására hívom az olvasót, hanem megnézzük, hogy a legutóbbi olimpiák előtti jóslatok mennyire váltak be, azaz lehet-e alapozni arra, amit most gondolunk?

Ha Schmitt Pál jóslásból írta volna doktori disszertációját, valószínűleg többen használnák forrásként: 1996-ban, Atlanta előtt ugyanis 21 éremre számított hét arannyal, ami pontosan be is következett. Négy évvel később, Sydneyre csak hatot saccolt a legfényesebből (nyolc lett belőle), ám az Athén előtt kívánt nyolc ismét megállta a helyét. A Magyar Olimpiai Bizottság akkori vezetője egyedül Peking előtt lőtt csúnyán mellé – 6 arany-, 6 ezüst- és 6 bronzérmet várt, ehelyett jött a kiábrándító 3-5-2-es mutató –, s reméljük ugyanezt elmondhatjuk az aktuális MOB-elnökről is, ám fordított megközelítéssel.

Gyurta és Kitadzsima küzdelme: ennyi pont elég lesz a londoni uszodában is

Az 1988-as szöuli olimpián egy 19 éves lány tiszteletére alkották meg a Golden Grand Slam kifejezést. Hiszen Steffi Grafnak köszönhetően – amikor a tenisz 64 évnyi mellőzöttség után visszatért az olimpiára – egy azóta sem látott világszenzáció született.

„Örültem, hogy a tenisz visszatért az olimpiai műsorra. Ott voltam az 1984-es Los Angelesi olimpián, bámulatos volt a hangulata, reméltem, hogy egyszer hivatalos résztvevőként is élvezhetem.” – mondta Steffi Graf 1988-ban, olimpiai győzelmének évében. Igaz, négy évvel korábban, 15 évesen is első lett, de akkor még a sportág nem volt a hivatalos program része, csak úgynevezett demonstrációs sportágként szerepelt, 1968-hoz hasonlóan. Mindez elég fura ahhoz mérten, hogy a világ egyik legnépszerűbb játékáról beszélünk, ami már a kezdetek óta műsoron volt, de hét szereplést követően, 1924 után hanyagolták. Annak idején profizmusa miatt száműzték, de a NOB-nak rá kellett jönnie: felesleges megkülönböztetni a hivatásosokat az amatőröktől, mert különben nem lesznek ott a legjobbak. Mindenesetre elég sokáig gondolkodtak…

Ütő nélkül is csodálatos

A kereszténység legnagyobb ünnepén vallásossághoz kötődő sztorikat rántok elő, elsősorban arról, hogy vasárnap, az Úr napján sokan megtagadták a versenyzést. A Tűzszekerek főszereplőjén kívül is voltak ilyenek.

A sorrendben második újkori olimpiáról, az amúgy is zűrzavaros párizsi játékokról való az első ide kötődő emlék. Nagy felfordulást okozott ugyanis, hogy a francia rendezők vasárnap is tartottak versenyeket, amelyekről néhány amerikai egyetem a vallásosságra hivatkozva eltiltotta sportolóit. Emiatt aztán néhány szám döntőjéből a legesélyesebbek hiányoztak. Az amerikai Myer Prinstein is így járt, ő a távolugrás döntőjében nem indulhatott, de a selejtezőben elért eredményével még így is ezüstérmes lett.

Nyolc évvel későbbről, a londoni olimpiáról is van egy vasárnapos legenda, miszerint a teológushallgatóként érkező Forrest Smithson – aki később baptista lelkész lett – egy Bibliával a kezében versenyezve nyerte meg a 110 méteres gátfutás döntőjét, így tiltakozva az ellen, hogy vasárnap kellett rajthoz állnia. Szép történet, kár, hogy lehet, a fele se igaz: az ugyanis biztos, hogy a hivatalos papírok szerint a futamot szombaton rendezték. A rossz nyelvek szerint pedig az amerikai sprinter így akarta bizonyítani vetélytársai számára technikai fölényét és gyorsaságát. Akadnak egyébként olyan humoros feltevések is, miszerint a How to Sprint (Hogyan fuss) című könyvből tanult a start előtt, amely így a kezében maradt, mikor a rajthoz szólították…

A híres kép Forrest Smithsonról

Ha már volt poszt Valentin és nőnap alkalmából, nem hagyhatom érintés nélkül a billentyűzetemet április elsején sem. Szerencsére nem kell meggebedni ahhoz, hogy valami mulatságosat előhúzzak az olimpiatörténet bugyraiból. (Sőt, írtam is már hasonlót, nem is egyszer, s lesz is még ilyesmi a későbbiekben is.) A mai egyvelegben egy vívó poénja, egy vízipólós átverés, egy balul elsülő elnöki vicc, valamint egy tornászbakis videó és a Monty Python is szerepet kap.

Mózes a száz gyorson

Rövid, de annál mulatságosabb történet: az ausztrál Bobby Pearce nem csak arról híres, hogy a múlt század első felében két olimpiai aranyat nyert, hanem mert az első megszerzéséhez társai mellett egy kacsacsaláddal is meg kellett küzdenie.

Dédapja csónakházat üzemeltetett, nagypapája és édesapja ausztrál bajnok evezős volt, nagynénje úszásban, nagybátyja rögbiben jeleskedett, unokatestvérei között több olimpikon is akadt – Bobby Pearce igazán sportos családban született. 21 évesen még a hadsereg nehézsúlyú ökölvívó bajnoka lett, aztán evezősnek állt, s két évvel később már az ausztrálok zászlaját vihette az amszterdami olimpia megnyitóján.

A maratonfutással összefüggésben volt már szó szekeres csalóról, célba tuszkolt versenyzőről, koreaiként japán színekben győzedelmeskedő hősről. Egy sztori azonban még kimaradt: az etióp Abebe Bikiláé, aki nem csak arról híres, hogy ő volt az első, aki később meg tudta védeni címét, hanem hogy győzelméért a római Via Appia macskakövein futott. Mezítláb.

Abebe Bikila 1932. augusztus 7-én született. A pontos dátum nem lenne különösebben érdekes, ha nem tudnánk, hogy ezen a napon rendezték a los angeles-i olimpián a maratont. Nem rossz rajtpozíció.

Ám 24 éves koráig nem futott versenyszerűen, nemzetközi szinten egyáltalán nem ismerték a római olimpia előtt. A birodalmi hadseregben szolgált, s mikor az etióp császár elhatározta, hogy néhányukból atlétákat képeznek, egy jó szemű svéd edző rögtön kiszúrta Bikilát. Onni Niskanen a teniszt és a kosárlabdát is hozzáadta az edzésprogramhoz, hogy javítsa mozgáskoordinációját.

Vasárnap végérvényesen kiderült, amitől eddig is tartottunk: nem lesz ott a magyar férfi kardvívó csapat a londoni olimpián. Ilyen még sohasem fordult elő – kivéve amikor a magyar küldöttség nem vehetett részt a játékokon –, ráadásul 1908 és 1964 között mindig volt a fegyvernemnek magyar aranyérmese (ritkábban úgy, hogy csak egyéniben, amire idén azért Szilágyi Áronnak van elvi esélye), benne egy olyan sorozattal, amikor zsinórban hétszer nyertük meg a csapatversenyt. A jelen helyzeten való kesergés helyett nézzük a múlt dicsőségét – sztorikkal.

Már 1904-ben megmutathattuk volna a világnak a magyar kard erejét, de Ferenc József császári parancsa a magyar katonatiszteknek – akik közül többen vívást oktattak szolgálati helyükön – csak az osztrákokkal közös csapatban való indulását engedélyezte volna, ebből viszont nem kértek legjobbjaink. Ám négy, majd nyolc évvel később taroltak honfitársaink: csapatban és egyéniben is győztek, Londonban szabadtéri, kavicsos pályán, Stockholmban egy 35 fokosra hevült teniszcsarnokban. A két egyéni címet a Magyarországon nagy versenyt sosem nyert Fuchs Jenő szerezte, első győzelme után VII. Edward, aki fiatalabb korában maga is vívott, meghívta egy udvari estélyére, hogy mutassa be kardművészetét.

Szokásos kép a múlt századból: magyarok a dobogó közepén (elöl Gerevich Aladár)

Csalással, doppingolással olimpiát nyerni egy dolog, évekig hazudni róla, egy másik. A 2000-es olimpia amerikai szupersztárától, Marion Jonestól három aranyat és két bronzot vettek el, s két férjét is magával rántotta. Vagy ők őt, de ez végülis tökmindegy.

Egyszer volt, hol nem volt – Marion Jones története egészen mesésen indult. Csak „fuss el véle” nem lett belőle. Szülei ugyan korán elváltak, s 11 éves korában meghalt a mostohaapja, de a gyász fájdalmának csökkentésére kezdett el komolyabban sportolni. Pályafutása rohamosan ívelt felfelé, egyetemi évei alatt megismerkedett a súlylökő C. J. Hunterrel, aki nem csak edzője, férje is lett. Vele készültek a Sydney olimpia atlétikai versenyeire – 1996-ban még majdnem kosarasként volt jelen, de sérülés miatt kikerült a csapatból –, ami előtt bejelentette, mind az öt számban, amiben elindul, első lesz. S bár csak a 100 és 200 m-t, valamint a 4x400-as váltót nyerte meg (a 4x100-as stafétával, valamint távolugrásban bronzérmes lett), hatalmas sztárrá vált. Még úgy is, hogy a szintén benevezett férjéről kiderült, az olimpiát megelőzően pozitív drogteszteket produkált, így nem engedték indulni, s ez a Marion Jones-ról alkotott képet is megfertőzte.

Itt még minden rendben és kézben volt – három arany, két bronz Sydneyben

Az köztudott, hogy az ókori olimpiákon csak férfiak vehettek részt, de így volt ez az első újkori játékokon is. Aztán fokozatosan nőtt az X kromoszómák száma az ötkarikás versenyeken, de a férfi-nő arány még Pekingben sem volt kiegyenlített. A nőnapi posztban a folyamat érdekességein túl az első magyar bajnoknő is bemutatásra kerül, aki két győzelmet aratott, két egymás utáni, de 12 év különbséggel rendezett olimpián.

Olümpiában, a Krisztus előtti időkben rendezett versenyeken nemhogy a részvevők, a nézők között sem lehettek nők. Persze volt kivétel: Démétér szűz papnője alanyi jogon bebocsájtást nyert, a kocsiversenyeken elért sikerekben gyakran osztoztak a szekerek tulajdonosnői is, ám a legemlékezetesebb eset egy özvegy edzőhöz kötődik, aki férje halála után vette át fia irányítását, hogy láthassa gyermeke küzdelmeit. Kallipateira férfi ruhákat öltve álcázta magát, ám fia győzelme lett a veszte: amikor Peiszirodosz megnyerte a viadalt, Kallipateira örömében megfeledkezve magáról megszabadult gönceitől. (Egy másik forrás szerint boldogságában átugrotta a korlátot, hogy hozzá fusson, de köpenye beakadt a korlátba, és leszakadt róla.) Lebukásának egyenes következménye lett volna kivégzése, ám a büntetést családja sportsikereire való tekintettel – édesapja, három bátyja, unokaöccse is olimpia bajnok volt – megúszta, de ennek hatására bevezették, hogy az edzőknek meztelenül is meg kellett mutatkozniuk, kizárva a csalás lehetőségét.

Ettől a látványtól ódzkodtak az amerikaiak 1912-ben. Érthetetlen…

Neve alig ismert, pedig 1906-os eredményeit is számolva több aranyat szerzett Carl Lewisnál, Mark Spitznél, Paavo Nurminál, Larisza Latinyinánál és Birgit Fischernél is. De az amerikai Ray Ewry nem is 8+2 olimpiai elsősége miatt áll példaként előttünk, hanem azért, mert töretlen akaraterejének köszönhetően felkelhetett abból a tolószékből, amire azt mondták, örökké hozzá fog nőni.

Más kérdés, hogy erre ma már nem lenne esélye. No nem a gyógyulásra, hanem az aranyakra, lévén, hogy számai nemhogy a legutóbbi olimpiákon, már az 1920-as játékokon sem szerepeltek műsoron. Érmeit 1900 és 1908 között gyűjtötte, méghozzá az atlétikai küzdelmek három versenyén: magasugrásban, távolugrásban és hármasugrásban. Ám mindegyik elé oda kell tenni azt a kitételt, hogy „helyből”. Manapság ugyebár már csak a nekifutásos dívik, de akkoriban még mindkét fajta műsoron volt. Illetve a helyből hármasugrást 1908-ra törölték, vagyis harmadik olimpiáján már csak két számban indulhatott, ami egyben azt is jelenti, hogy nyolc aranya lévén, Ray Ewry amiben csak rajthoz állt, azt meg is nyerte. (Sőt, kétszer a dobogó tetején volt az 1906-os, nem hivatalos olimpián is, így jön ki a tíz.) Vagyis legyőzhetetlen volt.

Mégha a cím egy kicsit sántít is, hiszen egy-egy téli és nyári olimpiáról van szó (1992-ig egy évben rendezték a kettőt), az igaz, hogy 1956-ban háromszor is tartottak olimpiai megnyitót, s három különböző ország mondhatta el magáról: olimpiát rendeztünk. Ennek kiváltó okánál, a lóembargónál azért számunkra a forradalom kiváltotta események voltak az izgalmasabbak, de volt egy olyan kenyai futó is, aki hiába utazott el Melbourne-be, lecsúszott a döntőről – s nem azért mert nem jutott be oda.

Ha azt mondanám, hogy Japán a tizedik, Korea pedig az első olimpiai aranyérmét a berlini olimpián szerezte, senki sem csodálkozna. (Legfeljebb azzal henceghetnénk, hogy mi, magyarok a hitleri játékok végén már 33-nál jártunk.) Ha viszont azt is hozzáteszem, hogy a kettőt ugyanaz a személy követte el, már képtelenségnek hangzik. Pedig gyakorlatilag így történt. Az 1936-os sztorihoz hozzátartozik még egy aláírás, egy retusálás és egy görög sisak története is.

Főhősünket Szon Kidzsongnak hívják. Mármint Koreában. Berlinben azonban Szon Kitei néven a japánok színeiben futott, merthogy szülőhazája akkoriban az ő uralmuk alatt állt. (Korea először 1948-ban képviseltette magát önállóan.) Szon sosem tagadta eredetét, újságírók előtt is tisztázta, ő bizony koreai. Olyannyira kiállt szülőhazája mellett, hogy nemhogy nem japán nevét használta aláíráskor, még egy stilizált koreai zászlóit is rajzolt szignói mellé.

Szon Kidzsong a berlini célban

Neve alapján lehet, hogy most sokan a Balaton jegén keresnék, de Hammerl László puskával alkotott maradandót.  Sportlövőnk 1964 és 1976 között négy olimpián indult, kétszer bajnokként ünnepelték, de csak egyszer lett az. Egyik elődje pedig egyszer sem, pedig ő nem is lövésének pontosságát hibázta el.

A múlt héten hetvenedik születésnapját ünneplő Hammerl László sztorija egészen mesésen indult. Kilenc évesen, az iskolából hazafelé menet talált egy légpuskát, megmutatta édesapjának, ő szétszerelte, petróleumba áztatta, s a kis Lacika már tüzelhetett is. Eleinte a kertben, de nem sokkal később már versenyeken. Az 1964-es játékok előtt semmilyen nagyobb viadalon nem indult, s úgy tűnt, az olimpián sem fog: az orvosi egyetemen való vizsgái egybeestek a válogatók időpontjaival, hajnali négyig tanult, utána ment a versenyekre, s így nem is ért el jó eredményt. Nélküle utazott el a válogatott az olimpiát megelőző edzőtáborba, ám Kisgyörgy Lajos, az akkori szövetségi kapitány és Kutas István – aki akkor a MOB és az OTSH elnöke volt – benyomta a csapatba. Döntésüket egy évvel korábbi teljesítményére alapozták, amikor egy kisebb versenyen összetettben jobbat lőtt az érvényes világcsúcsnál.